VIII.fejezet 2/2.rész

"Próbáltam figyelmen kívül hagyni a látványt,és futottam ahogy a lábaim bírták amíg bele nem ütköztem valamibe...Vagy inkább valakikbe."



-Gyémánt!Ében!-kiáltottam fel meglepetten-Jól vagytok?-kérdeztem utána.Elég nyúzottak voltak ők is,de nem sérültek meg komolyabban.Örültem hogy beléjük botlottam.
-Hát,jobban mint te...-néztek rajtam végig.Velük ellentétben én tele voltam karmolásokkal és sebekkel,a harapás is ott volt a nyakamon,és a legrosszabb:elvesztettem a fél szemem.
-Köszi,te aztán tudod hogy vidíts fel!-mondtam,majd fél méterre tőlünk egy plazma bomba robbant ami szépet taszított rajtunk...egyenesen egy rozsda karmú lábai elé.Végünk van!
-Nocsak,kis fúriák!A kedvenceim!-nyalta meg a szája szélét ördögi vigyorral.
-FUTÁS!-kiáltottam fel,majd futásnak eredtünk ahogy a lábunk bírta.Ekkor ráeszméltem valamire.
-Várjunk csak!Hol van Revin?-kérdeztem.Nem mintha aggódtam volna érte,de mégis csak a testvérünk még akkor is ha egy álnok angolna.
-Nem tudjuk!Nem találtuk sehol!-mondta gyémánt.
-Lidérc!Gyémánt!-kiáltott fel hirtelen ében majd az orrával egy nagy fa tövében lévő üreg felé bökött.Ide bemenekülhetünk,és megvárhatjuk hogy...ez az egész véget érjen,és megmenekülhetünk a minket üldöző rozsda karmú elől.Hirtelen ében megbotlott,és a sárkány utolérte.
-Ében!-sikítottam rémültem.
-Lidérc,menjete..!-hirtelen félbe szakadt a mondat,mikor a sárkány elharapta a torkát.Néhány másodpercig csak zihálást és hörgést hallottunk,majd már azt se.Elborzadva figyeltük a jelenetet.
-ÉBEN!-kiáltottunk fel egyszerre,majd könnyezni aztán sírni kezdtem,de Gyémánt Thor tudja hogy de tartotta magát.Teljesen lecövekeltem.
-Mennünk kell Lidérc!-mondta Gyémánt,majd mikor erre sem reagáltam,finoman ráütött az orromra a mancsával.-MOST!-kiáltott rám,mire észbe kaptam és rohanni kezdtem.A minket üldöző sárkány úgy látszik még nem lakott jól ugyanis tovább követett minket.nagyon féltem,de nem attól hogy esetleg elkap egy ilyen izé,hanem hogy Gyémántot is elveszik tőlem.Igaz hogy eleinte nagyon rosszul indult a kapcsolatunk,de azt hiszem megszerettem.
-DŐL A FA!-hallottuk a kiáltást.Egy rozsda karmú állt az előttünk lévő fa előtt,majd a tüzével kidöntötte,remélve hogy ezzel sarokba szorít,de szerencsére sikerült átfutnunk alatta.Legalábbis azt reméltem hogy nekünk sikerül,de Gyémánt nem volt olyan szerencsés.Túl lassú volt,a fa kidőlt és alá szorult.
-Gyémánt!Ne!-Már majdnem az üregnél voltam,de visszafutottam hozzá és kétségbe esve próbáltam leszedni róla a fát egyértelműen kevés sikerrel.
-L-lidérc,ez..ez reménytelen...-nyöszörögte.Már alig kapott levegőt.Nem!Muszáj próbálkoznom,ő most már az egyetlen testvérem.
-Nem!Sikerülni fog,meglátod!-makacskodtam,de már szinte sírtam.Nem fogom itt hagyni!
-Lidérc,menj!Nekem m-már m..min..egy-nézett rám könyörögve és szintén könnyezve.A két rozsda karmú már majdnem előttünk álltak,de nem futamodhatok meg.
-N-..nem!Nem hagylak itt-sírtam.
-Muszáj!-kiáltott fel,majd utolsó erejével megragadta a nyakamon a bőrt,és belökött a nyúl üregbe.Aztán csak morgást,és egy reccsenést hallottam.
-Gyémánt..-óvatosan kinéztem,majd rögtön vissza is húztam a fejem.Szinte már rosszul lettem a halott bátyám látványától...és megmentett.Lekuporodtam és távolabb húzódtam a bejárattól.Az üreg nagyon kicsi volt,én is alig fértem el benne.A fejemet a földre tettem,és a szárnyaimmal beburkoltam magam.
-Miért?Miért vesz el tőlem mindent és mindenkit a sors?Mi rosszat csináltam..?-suttogtam,majd zokogni kezdtem.A sós könnyeim csípték a szememen átfutó széles és talán mély karmolást,ami kicsit még mindig vérzett.És égett a fájdalomtól.Ugyanez volt a helyzet a szívemmel is.Mindenki akit szerettem meghalt körülöttem-van akik a szemem láttára-és én nem tudok semmit sem csinálni,csak ebben a nyamvadt nyúl üregben bujkálok...Igen,magamat hibáztattam ezért,még ha nincs is értelme,de én úgy érzem hogy hibás vagyok.Kicsi vagyok,gyenge és sebesült.És tehetetlen.Az egyetlen kis vigaszom anyu ígérete.
"Ha ennek vége,ígérem elmegyek érted".Remélem hogy igaza lesz.De ha reálisan nézem a dolgokat-amit nem akarok-akkor be kell látnom hogy erre igen csak csekély esély van.Felemeltem a fejem a földről,és kikukucskáltam az üreg nyílásán.Még mindig folyt a harc.Félelmetes volt látni,hogy a "nagy" éj fúriák sem tudnak megbirkózni a rozsda karmúakkal,akik sorra mészárolták le a faj társaim.És ami még félelmetesebb volt:élvezték!látszott rajtuk,hogy szórakozásból ölnek.Hirtelen egy rozsda karmú fióka vicsorogva beugrott a nyíláson,és megindult felém.Most már értem miért hozták őket magukkal.Hirtelen rámugrot,és birkózni kezdtünk.haraptam és karmoltam ahogy tudtam,mígnem megkarmolta a szemem...pont ott ahol a bosszúszomjas anya tette.Sikítottam volna,de nem akartam lebuktatni magam.De fel is dühített.Méretben kisebb volt nála,de annál fürgébb is erősebb.Hirtelen lerúgtam magamról,és vicsorogva közeledtem hozzá,mire rémülten nézett rám.Haha!Így már nem kemény,mi?Hirtelen megragadtam a nyakát,megráztam majd kivágtam az üregből.Várjunk!Én ilyet soha nem tennék!Én nem vagyok harcias!Ismét összekuporodtam,majd a mancsommal óvatosan megérintettem az újra "feltépett" sebet,majd felszisszentem és összerezzentem.Nagyon fájt.És ahogy megnéztem a mancsom rájöttem,hogy vérzik is.A vércseppek legördültek a sebből,és a könnyeimmel keveredve hol a mancsaimra,hol a földre hullottak.
-Miért vagyok ilyen szerencsétlen?-suttogtam erőtlenül,majd ismét zokogni kezdtem.De ezúttal nagyon fájt.Megpróbáltam abbahagyni,hogy legalább a seb ne fájjon,de egy idő után már azzal sem foglalkoztam...hiszen,mindenki akit szerettem,most elhagyott.