VIII.fejezet 1/2 rész

-Ametiszt..miért hagytál itt?Annyira h-....hiányzol-szipogtam,majd lépéseket hallottam,és árnyakat láttam meg a mögöttem lévő falon.Kimerészkedtem a szikla mögül,és nagyon megijedtem...


Három hatalmas sárkány állt a szikla előtt ami mögött megbújtam.Olyan nagy lett a csend,hogy levegőt is alig mertem venni.Aztán hirtelen egy rántást éreztem,majd annyit vettem észre hogy a farkamnál fogva lógok a levegőben,és egyenesen a sárkány borzalmas arcába nézek.Mondanom sem kell mennyire inába szállt a bátorságom.
-Nocsak nocsak,mit találtam-mondta gúnyosan.Rideg,smaragdzöld szemeiben csak a gúnyt,és a gyilkolás vágyat láttam.
Áh,ez a fél fogamra sem elég!-legyintett a másik.Most már egész testemben remegtem.
-Adjuk a kölyköknek!-javasolta a harmadik.MI?!Nem akarok sárkány-vacsi lenni!
Kintről rémült kiáltások,és robbanások hallatszottak.
-Bár még a fiókáknak is kevés lesz ez a csenevész poronty!-A sárkány aki még mindig a farkamnál fogva lógatott jobban szem ügyre vett.Próbáltam minél jobban összehúzni magam.Elvigyorodott kivillantva vértől megsárgult fogait,majd másik mancsán lévő egyik rozsdaszínű kampós karmával megemelte az állam,így kénytelen voltam a szemeibe nézni,ami még nagyobb félelemmel töltött el.
-Heh,milyen  kis aranyos-horkant fel gúnyosan,látva hogy mennyire félek-Sajnálom is odaadni a kölyköknek....Vagy mégsem!-nevetett fel,és vele nevetett a másik kettő,mintha épp az évszázad poénját sütötte volna el a fogva tartóm.
-Gyerekek,itt a vacsorátok!-mondta az egyik,mire három sziszegő,gyíkszerű akármi előbújt a háta mögül,és a szájukat nyalva rám néztek.Na,ebből hogy mászok ki?A sárkány nemes egyszerűséggel a falhoz dobott.
-Au...-nyöszörögtem .Nagy puffanással a földre estem.Kicsit szédültem,de nem volt annyira vészes.
-Jó étvágyat!-mondta gúnyosan az egyik,mire a fiókák karmolni és harapdálni kezdtek,ami nagyon fájt,mivel borotvaélesek voltak a karmaik és a fogaik egyaránt.Mikor már eleget kaptam,megelégeltem hogy élve akarnak felfalni.Én bizony nem leszek vacsora!Hirtelen megragadtam a hozzám közelebb lévő fióka nyakát,majd hozzávágtam  a nagy sziklához ami mögött megbújtam."Szegény" kis gyík többet meg sem mozdult,a sárkányok sokkolva nézték a halott fiókát,a többinek pedig inába szállt a bátorságuk,és az egyik sárkány mögé szaladtak.A középső vicsorogva rám nézett.Szemeiben olyan düh izzott,amit rövid-és vélhetően vége-életem során még soha nem láttam.Biztos voltam benne hogy ő a kölykök anyja.
-Te kis pondró!-kiáltott rám,mire azonnal inába szállt az a "fene nagy bátorságom" és remegve hátráltam egy lépést,majd még egyet.Vicsorogva megindult felém,mire tovább hátráltam,amíg el nem értem a falat.Ilyen halál félelmet még soha nem éreztem,szinte már ziháltam annyira pánikoltam, de  a sárkány csak egyre közeledett.
-Ezt még megkeserülöd!- hörögte, majd megragadva a torkomat felemelt szem magasságba.Legszívesebben sikítottam volna,de momentán a szorítástól alig kaptam levegőt.
-A napot is megbánod amikor megszülettél!-vicsorgott,majd majd éles karmaival lecsapott,csak annyi időm maradt hogy összeszorítsam a szemeim.Néhány percig az égető fájdalmon kívül semmit nem éreztem.Legszívesebben üvöltöttem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon.Éreztem, hogy a sárkány állkapcsa egyre közelebb ér a nyakamhoz, majd mikor megunta a velem való játszadozást, megharapta a nyakam, de még mielőtt összeroppantotta volna a légcsövem, harcias morgást hallottam és nem a sárkányét.
- hagyd békén a fiókám te túlméretezett gyík! - a hang ismerős volt, még úgy is , hogy tele volt haraggal.  Kinyitottam a szemeim. Pontosabban csak a jobbat, mert ahogy megpróbáltam óvatosan kinyitni a másikat, égető fájdalom hasított belé és nem múlt el. Visszatérve a tárgyra anyu volt az, aki megakadályozta a halálomat. 
-Kényszeríts fúria!- hörögte a sárkány, majd ledobott a földre. Anyu egy percig sem tétovázott, rávetette magát a nála kétszer nagyobb sárkányra, azonban ő csak gúnyosan nevetett és nekilökte anyut a falnak. Meg akartam őt védeni, de én csak egy sebesült fióka vagyok. 
-Senki sem győzheti le a rozsda karmúakat ostoba fúria!- nevetett, majd visszafordult hozzám. Anyunak több sem kellett védelmezően elém állt és vicsorgott, a rozsda karmú is vicsorgott, majd a farkával nekivágta mamit egy sziklának.Könnyezve odaszaladtam hozzá.
-Mami..-sírtam.Kinyitotta a szemeit és rám nézett.
-Ne sírj kicsim...-mondta,majd erőtlenül megnyalta az arcom-Fuss és bújj el-tette hozzá.
Megráztam a fejem.
-N-nem megyek..-szipogtam makacsul.
-Kérlek édesem,ne légy makacs...H-ha ennek vége,ígérem elmegyek érted-nézett rám könyörögve.Nem tudtam neki ellent mondani,de menni sem akartam.
-Sz-szeretlek anyu..-szipogtam,majd utoljára hozzádörgölőztem,majd futásnak eredtem.A sárkányok próbáltak elkapni,de fürgeségemnek hála nem sikerült.Kiérve a barlangból,egy csatatéren találtam magam.Minden égett,a földet vér borította.Mindenhol holttestek voltak,a rozsdakarmúak és az éjfúriák elszántan harcoltak,de a fúriák számára ez a harc szinte már reménytelen volt.Rettenetes volt látni.Próbáltam figyelmen kívül hagyni a látványt,és futottam ahogy a lábaim bírták amíg bele nem ütköztem valamibe...Vagy inkább valakikbe.