III.fejezet

                                            1 Hónappal később...

     Végre eljött a nagy nap,amikor a szüleim megtanítanak repülni!Őszintén szólva nagyon izgultam,össze-vissza futkorásztam,Ametiszt alig bírt követni.A vízbefullasztási-kísérlet óta egy tapodtat sem mozdul mellőlem.

-Állj már meg,kérlek!Csak öt percre...kezdek szédülni-nézett rám könyörögve,mire megálltam.

-Bocsi,de olyan izgatott vagyok!-hadartam,és újra elkezdtem volna járkálni,mikor anyu odajött hozzánk.

-Gyerekek,gyertek velem a szirtre,ma lesz a ti nagy napotok-mondta kicsit izgatottam.Ekkor kezdtem kicsit ideges lenni.Anyu elindult,mi pedig libasorban követtük:Revin,Gyémánt,Ében,Szantál (kicsit zárkózott,ezért nem meséltem róla mert nem ismerem annyira),Ametiszt és végül én.Minden család a fiókáikkal együtt odatartott.A vezérünk már ott volt,egy nagyobb sziklán ült,mikor mindenki odaért beszélni kezdett.

-Egy éjfúria életében,a legfontosabb a repülés-kezdte-Már ti is elég idősek vagytok,hogy megtanuljátok,milyen érzés szabadon szárnyalni.Ne aggódjatok,nem lesz nehéz a siklósárkányok után a mi csemetéink tanulnak meg a leghamarabb repülni,de ne fecséreljük az időt,kezdjétek!-fejezte be ünnepélyes hangon.Minden család külön vonult,hogy ne zavarják a többieket.A feladat annyi volt,hogy a szirt előtti magas egyik kellett elrepülni,majd leszállni az egyik kisebb sziklapárkányon,végül visszarepülni.Nagyon ideges voltam,és féltem is.Mi lesz ha nem sikerül?Mi lesz ha lezuhanok?Mi lesz ha nem tudok megtanulni repülni?Ilyen és hasonló gondolatok kergetőztek a fejemben,mikor Ametiszt megbökött.

-Ne aggódj,remek leszel-biztatott.

-És ha nem?-feleltem-Mi lesz velem ha nem tudom használni a szárnyaim?-pánikoltam.+-Ugyan már,hisz éjfúria vagy-nézett rám-A halál és mennydörgés istentelen ivadéékaa-mondta elváltoztatott síri hangon.Akármilyen ideges is voltam,megmosolyogtatott,de nagyon kicsit.

-Komolyan,úgy nézek ki mint egy éjfúria?-kérdeztem-Szürke vagyok,mintha kispórolták volna belőlem a feketét,nem tudok úszni,és mindent elrontok.

-Egyek meg egy tucat angolnát,ha nem vagy éjfúria.AZ vagy te,csak más...és különleges-próbált felvidítani kevés sikerrel.

-Ja,nagyon különleges vagyok...csak a maradék fekete festék ami maradt nem volt elég a testemre-búslakodtam.

-AMETISZT!Kislányom,köztünk vagy?-hallottuk hirtelen.Anyu volt az,és előttünk állt.De vajon mióta?

-Gyere kicsim,te következel-mondta most már jóval finomabban.Ametisztre néztem,és bátorítóan rámosolyogtam.Ametiszt a szirt széle felé kezdett szaladni,majd mikor elérte az,elrugaszkodott,és kitárta a szárnyait.De ettől függetlenül zuhanni kezdett.

-AMETISZT!-rohantam a szirt szélére és lenéztem.Kezdtem nagyon,nagyon pánikolni hogy lezuhant.Néhány pillanat múlva,egy fekete árny elsuhant előttem,rám villantva lila szemeit,amiről a nevét is kapta,majd a kis sziklapárkány felé vette az irányt,majd leszállt.Nem tudom szavakba önteni azt a megkönnyebültséget,amit most éreztem.Mikor visszajött,ráugrottam és megöleltem.

-A frászt hoztad rám,Ametiszt!-néztem rá,anyu helyeslően bólintott.

-Rendben,Lidércfény,gyere kicsit,te jössz-anyu bátorítóan rám kacsintott,Ametiszt pedig belesúgta a fülembe:

-Sok sikert-és elsétált,majd a szárnyait próbálgatta.Oké,itt az alkalom,hogy bebizonyítsam,igazi éjfúria vagyok.csak annyit kell tennem,hogy lendületet veszek és kitárom a szárnyaim...ja,és csapkodok velük.Kicsit hátráltam,majd lendületet véve elrugaszkodtam a szirt széléről,csak egy baj volt:A SZÁRNYAIM NEM NYÍLTAK KI!Akárhogy próbáltan nem ment,és vészes gyorsasággal zuhanni kezdtem.Nem hittem volna hogy így ér véget szánalmas kis életem.Már csak tíz méterre voltam a földtől.

-MAMIIII!!-kiáltottam teli torokból,bár nem tudtam mit is remélhetnék.Összeszorítottam a szemeim és vártam a becsapódásra,és a vele együtt érkező csúfos halálomra,mikor...