VI.fejezet

Órákon át feküdtem a zuhogó esőben,és csak keservesen zokogtam.Mi lesz most velem?Végül felálltam,és elindultam haza.Nem akartam otthagyni Ametisztet,de azt sem akartam hogy a szüleim aggódjanak...de vajon tudják már?És engem fognak okolni?Megráztam a fejem.Nem akartam ebbe belegondolni.Már csak a szüleim maradtak akik törődnek velem,de ha ők nem bíznak bennem,teljesen magamra maradok ebben a kegyetlen világban.Még mindig sírtam mikor a barlanghoz értem,de már nem annyira.Úgy látszik elfogyott az összes könnyem.Épp be akartam lépni,mikor meghallottam Revin hangját.
-Esküszöm apu,úgy történt ahogy mondtam.Lidérc teljesen megőrült egy ártatlan tréfa miatt,és össze-vissza lövöldözte a plazma bombákat,az egyik eltalálta Ametisztet,majd rám támadt mikor próbáltam leállítani-mesélte ártatlan pofival a fantasztikus hazugságot.Hát,ebbe a pofiba legszívesebben belemélyesztettem volna az összes karmom.Dühösebb voltam rá mint kint a tónál.Berontottam a barlangba,majd rávetettem magam Revinre és a nyakánál fogva a földhöz szegeztem.
-Te..aljas hazudozó!Fájna egyszer elmondanod az igazságot?!Esküszöm,hogy a saját mancsommal...-
-ELÉG-dörrent rám apu,mire leszálltam Revinről,aki apu mellé szaladt,és felnézett rá.

-Látod apu?Mondtam hogy zakkant-mondta.Újra rávetettem volna magam,de apu elém lépett és lenézett rám.

-Lidérc,igaz amit a bátyád mondd?Egy ártatlan tréfáért egy ártatlan életet vettél el?-nézett rám rezzenéstelen arccal.Hát ezt nem hiszem el!Már ő sem hisz nekem?Legszívesebben a földet néztem volna,de ehelyett belenéztem narancssárga szemeiben.
-Nem!-mondtam határozottan-Nem én voltam,hanem az a kis..-
-Elég legyen!Hagyd békén a bátyád!-dörrent rám ismét.Miért is gondoltam azt hogy nem a kis kedvencét fogja védeni?
-De én..-kezdtem volna,de közbevágott.
-Figyelj,tudom hogy hátrányban vagy a többiekkel szemben,de nem ilyen tettekkel kell kitűnni...minél hamarabb bevallod annál hamarabb túl leszel rajta-mondta.
-Rajta szürkeség,ha most elmondod lehet nem lesz olyan fájdalmas a halálod-vigyorgott Revin.Egy pillanatig elfelejtettem hogy kell levegőt venni.Tényleg..nem hisz nekem?Remek..már senki nem bízik benne.Beigazolódott a legnagyobb félelmem:Magamra maradtam...végleg.Gondoltam én,mikor olyan dolog történt,amire legmerészebb álmaimban sem számítottam.
-Apu,Lidérc ártatlan-szólalt meg Ében.Gyémánt először meglepetten nézett rá Revinnel egyetemben,majd helyeslően bólintott.
-Ébennek igaza van,láttunk minden-majd ketten összenéztek,és mellém sétáltak.Revin meg csak pislogott.
-Mégis mit csináltok,ti idióták?!-rivallt rájuk mikor sikerült megszólalnia.
-Amit már rég meg kellett volna tennünk!Ezúttal túl messzire mentél Revin.Most már tudjuk milyen is vagy valójában-nézett rá Ében,Revin meg csak hápogott.Én meg még mindig csak meglepetten pislogtam.Most hallucinálok,vagy Gyémánt és Ében tényleg kiállnak mellettem?-Jól van fiúk,akkor halljuk szerintetek mi történt!-mondta apu,de kicsengett a hangjából hogy még mindig Revinnek hisz.A fiúk bólintottak,majd rám néztek.Tudták hogy nem akarom végighallgatni a történetet,és igazuk is volt.Így inkább otthagytam őket,és óvatosan odamentem anyuhoz,aki a sarokban feküdt és sírt.Bűntudatom lett.
-Anyu..annyira sajnálom-mondtam halkan,mire rám nézett.
-Ugyan kicsim, nem a te hibád..-szipogott.Éreztem hogy könnyezni kezdek.Közelebb léptem hozzá és halkan dorombolva az oldalához dörgölőztem.Halványan elmosolyodott,majd megnyalta az arcom.Itt tört el századszorra a mécses,és elsírtam magam.
-D-de anyu...úgy érzem hogy én vagyok a hibás-sírtam.
-Ugyan édesem,hisz nem te tehetsz róla.Vannak dolgok amik csak úgy megtörténnek-vigasztalt,majd magához húzott a szárnyával és átölelt vele.Olyan jó érzés volt hogy van akiben még bízhatok.Néhány pillanat múlva elkezdte nyalogatni a sebeim.Lehunytam a szemeim,és halkan doromboltam.Fáradt voltam ugyan,de nem mertem elaludni féltem attól hogy mit álmodnék.Nagyon hiányzott Ametiszt,rend szerint mindig együtt alszunk,de ennek már sajnos vége.Nem tudom hogy fogom ezt túlélni,de muszáj lesz,ha másért nem hát Ametisztért.Mindig is bántotta ha szomorú voltam,de már senki és semmi nem bánthatja.Egy kicsit vigasztal a tudat hogy egy nap majd újra együtt lehetünk,és akkor már senki nem választhat szét minket soha többé.