III.fejezet

                                            1 Hónappal később...

     Végre eljött a nagy nap,amikor a szüleim megtanítanak repülni!Őszintén szólva nagyon izgultam,össze-vissza futkorásztam,Ametiszt alig bírt követni.A vízbefullasztási-kísérlet óta egy tapodtat sem mozdul mellőlem.

-Állj már meg,kérlek!Csak öt percre...kezdek szédülni-nézett rám könyörögve,mire megálltam.

-Bocsi,de olyan izgatott vagyok!-hadartam,és újra elkezdtem volna járkálni,mikor anyu odajött hozzánk.

-Gyerekek,gyertek velem a szirtre,ma lesz a ti nagy napotok-mondta kicsit izgatottam.Ekkor kezdtem kicsit ideges lenni.Anyu elindult,mi pedig libasorban követtük:Revin,Gyémánt,Ében,Szantál (kicsit zárkózott,ezért nem meséltem róla mert nem ismerem annyira),Ametiszt és végül én.Minden család a fiókáikkal együtt odatartott.A vezérünk már ott volt,egy nagyobb sziklán ült,mikor mindenki odaért beszélni kezdett.

-Egy éjfúria életében,a legfontosabb a repülés-kezdte-Már ti is elég idősek vagytok,hogy megtanuljátok,milyen érzés szabadon szárnyalni.Ne aggódjatok,nem lesz nehéz a siklósárkányok után a mi csemetéink tanulnak meg a leghamarabb repülni,de ne fecséreljük az időt,kezdjétek!-fejezte be ünnepélyes hangon.Minden család külön vonult,hogy ne zavarják a többieket.A feladat annyi volt,hogy a szirt előtti magas egyik kellett elrepülni,majd leszállni az egyik kisebb sziklapárkányon,végül visszarepülni.Nagyon ideges voltam,és féltem is.Mi lesz ha nem sikerül?Mi lesz ha lezuhanok?Mi lesz ha nem tudok megtanulni repülni?Ilyen és hasonló gondolatok kergetőztek a fejemben,mikor Ametiszt megbökött.

-Ne aggódj,remek leszel-biztatott.

-És ha nem?-feleltem-Mi lesz velem ha nem tudom használni a szárnyaim?-pánikoltam.+-Ugyan már,hisz éjfúria vagy-nézett rám-A halál és mennydörgés istentelen ivadéékaa-mondta elváltoztatott síri hangon.Akármilyen ideges is voltam,megmosolyogtatott,de nagyon kicsit.

-Komolyan,úgy nézek ki mint egy éjfúria?-kérdeztem-Szürke vagyok,mintha kispórolták volna belőlem a feketét,nem tudok úszni,és mindent elrontok.

-Egyek meg egy tucat angolnát,ha nem vagy éjfúria.AZ vagy te,csak más...és különleges-próbált felvidítani kevés sikerrel.

-Ja,nagyon különleges vagyok...csak a maradék fekete festék ami maradt nem volt elég a testemre-búslakodtam.

-AMETISZT!Kislányom,köztünk vagy?-hallottuk hirtelen.Anyu volt az,és előttünk állt.De vajon mióta?

-Gyere kicsim,te következel-mondta most már jóval finomabban.Ametisztre néztem,és bátorítóan rámosolyogtam.Ametiszt a szirt széle felé kezdett szaladni,majd mikor elérte az,elrugaszkodott,és kitárta a szárnyait.De ettől függetlenül zuhanni kezdett.

-AMETISZT!-rohantam a szirt szélére és lenéztem.Kezdtem nagyon,nagyon pánikolni hogy lezuhant.Néhány pillanat múlva,egy fekete árny elsuhant előttem,rám villantva lila szemeit,amiről a nevét is kapta,majd a kis sziklapárkány felé vette az irányt,majd leszállt.Nem tudom szavakba önteni azt a megkönnyebültséget,amit most éreztem.Mikor visszajött,ráugrottam és megöleltem.

-A frászt hoztad rám,Ametiszt!-néztem rá,anyu helyeslően bólintott.

-Rendben,Lidércfény,gyere kicsit,te jössz-anyu bátorítóan rám kacsintott,Ametiszt pedig belesúgta a fülembe:

-Sok sikert-és elsétált,majd a szárnyait próbálgatta.Oké,itt az alkalom,hogy bebizonyítsam,igazi éjfúria vagyok.csak annyit kell tennem,hogy lendületet veszek és kitárom a szárnyaim...ja,és csapkodok velük.Kicsit hátráltam,majd lendületet véve elrugaszkodtam a szirt széléről,csak egy baj volt:A SZÁRNYAIM NEM NYÍLTAK KI!Akárhogy próbáltan nem ment,és vészes gyorsasággal zuhanni kezdtem.Nem hittem volna hogy így ér véget szánalmas kis életem.Már csak tíz méterre voltam a földtől.

-MAMIIII!!-kiáltottam teli torokból,bár nem tudtam mit is remélhetnék.Összeszorítottam a szemeim és vártam a becsapódásra,és a vele együtt érkező csúfos halálomra,mikor...

II.fejezet

                                                

                                      2 Hónappal később...

A testvéreim ugyanúgy utálnak,mint mikor kikeltem a tojásból,de már csatlakozott hozzájuk az egész csapat.Kivéve anyut,aput és Ametisztet akivel közelebb már nem is kerülhettünk volna egymáshoz.Ő volt az egyetlen támaszom -jó,tudom a szüleim is ott voltak,de ők más tészta- és a legjobb barátom a nővérem szerepében.Éppen a tó mellett játszottuk a legkedvesebb játékunkat:A fogócskát.A felnőttek a tó másik végén halásztak,hallótávolságon kívül-ugye milyen felelősségteljesek?-.
-Oké...én...kezdek...kicsit...elfáradni-lihegte Ametiszt a 20.kör után.Nekem nem voltak ilyen problémáim,én voltam a legelevenebb kölyök a csapatban.
-Ne máár...még alig játszottunk úúgy...-fejben kezdtem számolni-másfél órát-mondtam sóhajtva.
-Igen,de VELED,és te vagy a leggyorsabb-ezután szó nélkül eldőlt a fűben-És én fáradt vagyoooooook-nyafogott.
-Oké,pihen...-mielőtt kimondhattam volna magam mögül egy kiáltást hallottam.És nem ígért sok jót.
-FÚRIA A VÍZBEEN!-hangzott a "vezényszó",majd hirtelen belelöktek a tóba.Gondolom kitalálhattátok,hogy ki voltak azok:Revin,Gyémánt és Ében.
Igazából a kis pancsival csak egy baj volt,mégpedig az hogy NEM TUDOK ÚSZNI!Igen,ciki de ez az igazság.És így már érthető hogy nagyon pánikoltam.
-SEGÍTSÉG!-kiáltottam,majd elmerültem.Próbáltam kapálózni a lábaimmal,de ez aligha jött össze.Már kezdett elfogyni a levegőm,és vele együtt a remény is,mikor egy kis fekete alak úszott felé,majd a mancsomat megragadva kihúzott a partra.Néhány percig csak köhögtem,közben.
-Ó Thor,jól vagy?!-Ametiszt megrázta magát,majd elém lépett és megszaglászott.Akartam volna válaszolni,de ahogy nyitottam a számat ismét köhögni kezdtem.Mikor a tüdőm vízmentes volt, ránéztem.
-I-igen...köszönöm-dadogtam még mindig sokkolva attól,hogy majdnem vízbe fojtottak a saját testvéreim.Hirtelen nevetést hallottam,és hátranéztem.A testvéreim nevetek,velük pedig az egész fióka csapat.A felnőttek pedig ezt észre sem vették-Ismétlem,ugye milyen felelősségteljesek?-
-Jó kis úszólecke volt,bár a tanítvány elég béna-szólalt meg Revin.
-És kár hogy Ametiszt elrontotta a leckénket-kacarászott Gyémánt.Csak lehajtottam a fejem,és próbáltam visszanyelni a könnyeim.A három fióka sarkon fordult,és elindult kitudja hova,a többiek pedig szétszéledtek,még mindig rajtam kacarászva.Ametisztnek itt lett elege,szinte szikrázó szemekkel indult volna a három fióka után,de a farkánál fogva visszahúztam.
-Hagyd...nem éri meg.-sóhajtottam búsan ahogy egy könnycsepp legördült az arcomon.Ametiszt felém fordult még mindig szikrázó szemekkel.
-Nem éri meg?!Lidérc,ezek majdnem megöltek,és folyton megaláznak,de erre te csak annyit mondasz hogy nem éri meg?!-fújtatott.Megszeppenve néztem rá,majd felálltam és hátráltam egy lépést,majdnem beleesve a tóba.Szabályosan féltem tőle.Most már ő is kezdi?Ugye nem?Ő az egyetlen aki szeret engem!Mikor észrevette magát,rám nézett,de már nem szikrázó,sokkal inkább bűnbánat és aggodalom tükröződött a szemeiben.
-S-sajnálom,én csak....aggódom érted,és nem akarom hogy bajod essen-motyogta.Mikor ezeket a szavakat meghallottam tágra nyíltak a szemeim.Nem szóltam semmit,csak odaléptem hozzá és megöleltem.
-Köszönöm mondtam hirtelen,mire rám nézett.
-Mit is?-kérdezte mire csak elmosolyodtam.
-Azt hogy törődsz velem-megnyaltam az arcát,mire csak elmosolyodott aztán egyikünk sem szólt semmit csak öleltük egymást.

I.fejezet

                                                               

SZIASZTOK!

Én:Ebben a blogban egy történetet szeretnék nektek elmesélni,egy megtört,de mégis bátor éjfúriáról aki valahogy,mindig kilógott a sorból.Na,de kezdjük is.Minden ott kezdődött hogy...

Lidércfény:Hé!Álljunk meg egy kicsit!Miért nem mesélhetem én?

Én:Mert talán,de csak talán én vagyok a blog szerzője?

Lidércfény:De ez a sztori rólam szól!Szóval,én mesélek,téma lezárva!

Én:*motyogás* Nyelj angolnát!

Lidércfény:Mondtál valamit?*morog*

Én:Őőőő...semmit,tied a pálya

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Már tojás koromban is éreztem,hogy nem leszek átlagos fúria.Elérkezett a kis fiókák kikelésének a napja,Nagyon untam már a tojásban ücsörögni,ezért a kis lábaimmal és az orrommal próbáltam feltörni kis "cellámat".A külvilág számomra nagyon új volt:a hangok,a szagok,Beleszagoltam a levegőbe,majd tüsszögtem egyet a szokatlan érzéstől.
-Néz csak,ki bújt ki végre a tojásból!Isten hozott a világon,kicsim-egy nagy,fekete alak feküdt mellettem,a hangja,a legkedvesebb-és az egyetlen-hang amit eddigi rövidke életem során hallottam.Nagy,kíváncsi szemekkel néztem fel rá,ő pedig lehajtotta hozzám a fejét hogy közelebbről megvizsgáljon.-Hmm...szürke?Milyen furcsa...úgy látszik nem jutott elég fekete neked,mi?-kuncogott halkan,ami mosolygásra késztetett.Óvatosan megnyaltam az arcát,mire elmosolyodott és viszonozta a "puszit".Ekkor néztem körül igazából,egy barlangban voltam,körülöttem további hat kis fióka szaladgált,és egy másik éjfúrián ugrált.Erre nekem is megjött a kedvem,Felpattantam,és szaladtam volna én is játszani,de az első lépésnél már orra buktam,de ez nem törte le a lelkesedésem,újra próbálkoztam,de megint orra buktam,de még nem adtam föl.Következőre sikerült végre összekaparni magam a földről.Ekkor éreztem,hogy valaki a farkamat huzigálja.Hátranéztem,és egyik kis testvéremet véltem felfedezni az apró sötétkék alakban.Előre léptem egyet,és ugye a farkam is jött velem.A kis fúria elengedte,és lila szemeivel ránézett.
-Akarsz játszani?-kérdezte játékosan,és megbökött.A neve Ametiszt volt,legalábbis hallottam hogy a szüleink rászóltak.
-Persze!-kiáltottam fel,majd elrohantam-Te vagy a fogó!-kiáltottam még hátra,magamban.Neki sem kellett kétszer szólni,játékosan felmordult,majd a nyomomba eredt.Abban a boldog hitben futottam tovább,hogy úgysem fog utolérni,de akkor...
-Megvagy!-kiáltotta a következő pillanatban rám ugrott,majd addig gurultunk még a barlang falának ütköztünk,és nevetve birkóztunk tovább.Mire észbe kaptam leugrott rólam
 és elfutott
-Kapj el ha tudsz,!-kiáltotta,mire felpattantam,és utána eredtem.Nyílegyenesen a barlang fala felé haladtunk,Észre sem vettem hogy merre szaladunk,,hirtelen beleütköztem valamibe..jobban mondva,valakikbe.Ametiszt időben kitért,de nekem nincs ilyen nagy szerencsém.
-Hé,nem tudsz vigyázni,szürke szamár!-három kis fióka morgott rám Revin,Gyémánt,és Ében.-N-nem volt szándékos-dadogtam,mert hirtelen nem tudtam mit mondani..szürke szamár?Az egy dolog hogy szürke vagyok,de attól elméletileg mégis csak a testvérem.-Na,beijedtél?Kis szürkeség,nem is tudom hogy lehetsz ÉJfúria-szólalt fel egy másik alaposan megnyomva az "éj" szót.
Csak csöndben maradtam,igazából nem tudtam mit mondani.
-Hé!Hagyd békén,nem ő tehet róla-sietett a védelmemre Ametiszt.Őszintén szólva jól esett hogy van egy olyan emb- bocsánat,sárkány aki megvéd.-Ametiszt,ezt te se gondolod komolyan!És egyáltalán,miért véded?Abban sem vagyok biztos hogy egyáltalán éjfúria ez a kis szürkeség-nevetett fel Revin.Ametiszt felmordult,mire Gyémánt félrelökte,és felém lépet,én automatikusan hátráltam.-Gyáva kis egér!Jobb lesz ha még egyszer nem csinálsz ilyet,különben.....te sem akarod tudni-morgott,majd a másik két fiókával elsétált.Én meg csak...egyszerűen rosszul éreztem magam.Egy órája sincs,hogy vannak testvéreim,és hatból három máris a torkomnak ugrik,csak mert szürke vagyok.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Na,milyen lett 1.fejezet gyanánt?Nem igazán vagyok még tapasztalt író,és lehet előfordulnak helyesírási hibák,ezekért elnézést kérek ^^"  A negatív kommenteket lehetőleg mellőzzük.Félreértés ne essék,szívesen elfogadom az építő jellegű kritikákat,de a "szar" "ez nagyon szar lett" féle kritikákat inkább mellőzzük.Köszönöm :3