VIII.fejezet 2/2.rész

"Próbáltam figyelmen kívül hagyni a látványt,és futottam ahogy a lábaim bírták amíg bele nem ütköztem valamibe...Vagy inkább valakikbe."



-Gyémánt!Ében!-kiáltottam fel meglepetten-Jól vagytok?-kérdeztem utána.Elég nyúzottak voltak ők is,de nem sérültek meg komolyabban.Örültem hogy beléjük botlottam.
-Hát,jobban mint te...-néztek rajtam végig.Velük ellentétben én tele voltam karmolásokkal és sebekkel,a harapás is ott volt a nyakamon,és a legrosszabb:elvesztettem a fél szemem.
-Köszi,te aztán tudod hogy vidíts fel!-mondtam,majd fél méterre tőlünk egy plazma bomba robbant ami szépet taszított rajtunk...egyenesen egy rozsda karmú lábai elé.Végünk van!
-Nocsak,kis fúriák!A kedvenceim!-nyalta meg a szája szélét ördögi vigyorral.
-FUTÁS!-kiáltottam fel,majd futásnak eredtünk ahogy a lábunk bírta.Ekkor ráeszméltem valamire.
-Várjunk csak!Hol van Revin?-kérdeztem.Nem mintha aggódtam volna érte,de mégis csak a testvérünk még akkor is ha egy álnok angolna.
-Nem tudjuk!Nem találtuk sehol!-mondta gyémánt.
-Lidérc!Gyémánt!-kiáltott fel hirtelen ében majd az orrával egy nagy fa tövében lévő üreg felé bökött.Ide bemenekülhetünk,és megvárhatjuk hogy...ez az egész véget érjen,és megmenekülhetünk a minket üldöző rozsda karmú elől.Hirtelen ében megbotlott,és a sárkány utolérte.
-Ében!-sikítottam rémültem.
-Lidérc,menjete..!-hirtelen félbe szakadt a mondat,mikor a sárkány elharapta a torkát.Néhány másodpercig csak zihálást és hörgést hallottunk,majd már azt se.Elborzadva figyeltük a jelenetet.
-ÉBEN!-kiáltottunk fel egyszerre,majd könnyezni aztán sírni kezdtem,de Gyémánt Thor tudja hogy de tartotta magát.Teljesen lecövekeltem.
-Mennünk kell Lidérc!-mondta Gyémánt,majd mikor erre sem reagáltam,finoman ráütött az orromra a mancsával.-MOST!-kiáltott rám,mire észbe kaptam és rohanni kezdtem.A minket üldöző sárkány úgy látszik még nem lakott jól ugyanis tovább követett minket.nagyon féltem,de nem attól hogy esetleg elkap egy ilyen izé,hanem hogy Gyémántot is elveszik tőlem.Igaz hogy eleinte nagyon rosszul indult a kapcsolatunk,de azt hiszem megszerettem.
-DŐL A FA!-hallottuk a kiáltást.Egy rozsda karmú állt az előttünk lévő fa előtt,majd a tüzével kidöntötte,remélve hogy ezzel sarokba szorít,de szerencsére sikerült átfutnunk alatta.Legalábbis azt reméltem hogy nekünk sikerül,de Gyémánt nem volt olyan szerencsés.Túl lassú volt,a fa kidőlt és alá szorult.
-Gyémánt!Ne!-Már majdnem az üregnél voltam,de visszafutottam hozzá és kétségbe esve próbáltam leszedni róla a fát egyértelműen kevés sikerrel.
-L-lidérc,ez..ez reménytelen...-nyöszörögte.Már alig kapott levegőt.Nem!Muszáj próbálkoznom,ő most már az egyetlen testvérem.
-Nem!Sikerülni fog,meglátod!-makacskodtam,de már szinte sírtam.Nem fogom itt hagyni!
-Lidérc,menj!Nekem m-már m..min..egy-nézett rám könyörögve és szintén könnyezve.A két rozsda karmú már majdnem előttünk álltak,de nem futamodhatok meg.
-N-..nem!Nem hagylak itt-sírtam.
-Muszáj!-kiáltott fel,majd utolsó erejével megragadta a nyakamon a bőrt,és belökött a nyúl üregbe.Aztán csak morgást,és egy reccsenést hallottam.
-Gyémánt..-óvatosan kinéztem,majd rögtön vissza is húztam a fejem.Szinte már rosszul lettem a halott bátyám látványától...és megmentett.Lekuporodtam és távolabb húzódtam a bejárattól.Az üreg nagyon kicsi volt,én is alig fértem el benne.A fejemet a földre tettem,és a szárnyaimmal beburkoltam magam.
-Miért?Miért vesz el tőlem mindent és mindenkit a sors?Mi rosszat csináltam..?-suttogtam,majd zokogni kezdtem.A sós könnyeim csípték a szememen átfutó széles és talán mély karmolást,ami kicsit még mindig vérzett.És égett a fájdalomtól.Ugyanez volt a helyzet a szívemmel is.Mindenki akit szerettem meghalt körülöttem-van akik a szemem láttára-és én nem tudok semmit sem csinálni,csak ebben a nyamvadt nyúl üregben bujkálok...Igen,magamat hibáztattam ezért,még ha nincs is értelme,de én úgy érzem hogy hibás vagyok.Kicsi vagyok,gyenge és sebesült.És tehetetlen.Az egyetlen kis vigaszom anyu ígérete.
"Ha ennek vége,ígérem elmegyek érted".Remélem hogy igaza lesz.De ha reálisan nézem a dolgokat-amit nem akarok-akkor be kell látnom hogy erre igen csak csekély esély van.Felemeltem a fejem a földről,és kikukucskáltam az üreg nyílásán.Még mindig folyt a harc.Félelmetes volt látni,hogy a "nagy" éj fúriák sem tudnak megbirkózni a rozsda karmúakkal,akik sorra mészárolták le a faj társaim.És ami még félelmetesebb volt:élvezték!látszott rajtuk,hogy szórakozásból ölnek.Hirtelen egy rozsda karmú fióka vicsorogva beugrott a nyíláson,és megindult felém.Most már értem miért hozták őket magukkal.Hirtelen rámugrot,és birkózni kezdtünk.haraptam és karmoltam ahogy tudtam,mígnem megkarmolta a szemem...pont ott ahol a bosszúszomjas anya tette.Sikítottam volna,de nem akartam lebuktatni magam.De fel is dühített.Méretben kisebb volt nála,de annál fürgébb is erősebb.Hirtelen lerúgtam magamról,és vicsorogva közeledtem hozzá,mire rémülten nézett rám.Haha!Így már nem kemény,mi?Hirtelen megragadtam a nyakát,megráztam majd kivágtam az üregből.Várjunk!Én ilyet soha nem tennék!Én nem vagyok harcias!Ismét összekuporodtam,majd a mancsommal óvatosan megérintettem az újra "feltépett" sebet,majd felszisszentem és összerezzentem.Nagyon fájt.És ahogy megnéztem a mancsom rájöttem,hogy vérzik is.A vércseppek legördültek a sebből,és a könnyeimmel keveredve hol a mancsaimra,hol a földre hullottak.
-Miért vagyok ilyen szerencsétlen?-suttogtam erőtlenül,majd ismét zokogni kezdtem.De ezúttal nagyon fájt.Megpróbáltam abbahagyni,hogy legalább a seb ne fájjon,de egy idő után már azzal sem foglalkoztam...hiszen,mindenki akit szerettem,most elhagyott.

VIII.fejezet 1/2 rész

-Ametiszt..miért hagytál itt?Annyira h-....hiányzol-szipogtam,majd lépéseket hallottam,és árnyakat láttam meg a mögöttem lévő falon.Kimerészkedtem a szikla mögül,és nagyon megijedtem...


Három hatalmas sárkány állt a szikla előtt ami mögött megbújtam.Olyan nagy lett a csend,hogy levegőt is alig mertem venni.Aztán hirtelen egy rántást éreztem,majd annyit vettem észre hogy a farkamnál fogva lógok a levegőben,és egyenesen a sárkány borzalmas arcába nézek.Mondanom sem kell mennyire inába szállt a bátorságom.
-Nocsak nocsak,mit találtam-mondta gúnyosan.Rideg,smaragdzöld szemeiben csak a gúnyt,és a gyilkolás vágyat láttam.
Áh,ez a fél fogamra sem elég!-legyintett a másik.Most már egész testemben remegtem.
-Adjuk a kölyköknek!-javasolta a harmadik.MI?!Nem akarok sárkány-vacsi lenni!
Kintről rémült kiáltások,és robbanások hallatszottak.
-Bár még a fiókáknak is kevés lesz ez a csenevész poronty!-A sárkány aki még mindig a farkamnál fogva lógatott jobban szem ügyre vett.Próbáltam minél jobban összehúzni magam.Elvigyorodott kivillantva vértől megsárgult fogait,majd másik mancsán lévő egyik rozsdaszínű kampós karmával megemelte az állam,így kénytelen voltam a szemeibe nézni,ami még nagyobb félelemmel töltött el.
-Heh,milyen  kis aranyos-horkant fel gúnyosan,látva hogy mennyire félek-Sajnálom is odaadni a kölyköknek....Vagy mégsem!-nevetett fel,és vele nevetett a másik kettő,mintha épp az évszázad poénját sütötte volna el a fogva tartóm.
-Gyerekek,itt a vacsorátok!-mondta az egyik,mire három sziszegő,gyíkszerű akármi előbújt a háta mögül,és a szájukat nyalva rám néztek.Na,ebből hogy mászok ki?A sárkány nemes egyszerűséggel a falhoz dobott.
-Au...-nyöszörögtem .Nagy puffanással a földre estem.Kicsit szédültem,de nem volt annyira vészes.
-Jó étvágyat!-mondta gúnyosan az egyik,mire a fiókák karmolni és harapdálni kezdtek,ami nagyon fájt,mivel borotvaélesek voltak a karmaik és a fogaik egyaránt.Mikor már eleget kaptam,megelégeltem hogy élve akarnak felfalni.Én bizony nem leszek vacsora!Hirtelen megragadtam a hozzám közelebb lévő fióka nyakát,majd hozzávágtam  a nagy sziklához ami mögött megbújtam."Szegény" kis gyík többet meg sem mozdult,a sárkányok sokkolva nézték a halott fiókát,a többinek pedig inába szállt a bátorságuk,és az egyik sárkány mögé szaladtak.A középső vicsorogva rám nézett.Szemeiben olyan düh izzott,amit rövid-és vélhetően vége-életem során még soha nem láttam.Biztos voltam benne hogy ő a kölykök anyja.
-Te kis pondró!-kiáltott rám,mire azonnal inába szállt az a "fene nagy bátorságom" és remegve hátráltam egy lépést,majd még egyet.Vicsorogva megindult felém,mire tovább hátráltam,amíg el nem értem a falat.Ilyen halál félelmet még soha nem éreztem,szinte már ziháltam annyira pánikoltam, de  a sárkány csak egyre közeledett.
-Ezt még megkeserülöd!- hörögte, majd megragadva a torkomat felemelt szem magasságba.Legszívesebben sikítottam volna,de momentán a szorítástól alig kaptam levegőt.
-A napot is megbánod amikor megszülettél!-vicsorgott,majd majd éles karmaival lecsapott,csak annyi időm maradt hogy összeszorítsam a szemeim.Néhány percig az égető fájdalmon kívül semmit nem éreztem.Legszívesebben üvöltöttem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon.Éreztem, hogy a sárkány állkapcsa egyre közelebb ér a nyakamhoz, majd mikor megunta a velem való játszadozást, megharapta a nyakam, de még mielőtt összeroppantotta volna a légcsövem, harcias morgást hallottam és nem a sárkányét.
- hagyd békén a fiókám te túlméretezett gyík! - a hang ismerős volt, még úgy is , hogy tele volt haraggal.  Kinyitottam a szemeim. Pontosabban csak a jobbat, mert ahogy megpróbáltam óvatosan kinyitni a másikat, égető fájdalom hasított belé és nem múlt el. Visszatérve a tárgyra anyu volt az, aki megakadályozta a halálomat. 
-Kényszeríts fúria!- hörögte a sárkány, majd ledobott a földre. Anyu egy percig sem tétovázott, rávetette magát a nála kétszer nagyobb sárkányra, azonban ő csak gúnyosan nevetett és nekilökte anyut a falnak. Meg akartam őt védeni, de én csak egy sebesült fióka vagyok. 
-Senki sem győzheti le a rozsda karmúakat ostoba fúria!- nevetett, majd visszafordult hozzám. Anyunak több sem kellett védelmezően elém állt és vicsorgott, a rozsda karmú is vicsorgott, majd a farkával nekivágta mamit egy sziklának.Könnyezve odaszaladtam hozzá.
-Mami..-sírtam.Kinyitotta a szemeit és rám nézett.
-Ne sírj kicsim...-mondta,majd erőtlenül megnyalta az arcom-Fuss és bújj el-tette hozzá.
Megráztam a fejem.
-N-nem megyek..-szipogtam makacsul.
-Kérlek édesem,ne légy makacs...H-ha ennek vége,ígérem elmegyek érted-nézett rám könyörögve.Nem tudtam neki ellent mondani,de menni sem akartam.
-Sz-szeretlek anyu..-szipogtam,majd utoljára hozzádörgölőztem,majd futásnak eredtem.A sárkányok próbáltak elkapni,de fürgeségemnek hála nem sikerült.Kiérve a barlangból,egy csatatéren találtam magam.Minden égett,a földet vér borította.Mindenhol holttestek voltak,a rozsdakarmúak és az éjfúriák elszántan harcoltak,de a fúriák számára ez a harc szinte már reménytelen volt.Rettenetes volt látni.Próbáltam figyelmen kívül hagyni a látványt,és futottam ahogy a lábaim bírták amíg bele nem ütköztem valamibe...Vagy inkább valakikbe.

VII.fejezet

Nagyjából pirkadat előtt sikerült elaludnom fél órával,de az "édes" álom nem tartott sokáig,mert a szüleim suttogását hallottam meg.Igen,nem vagyok jó alvó.
-Gyere Asha hagyjuk a kölyköket aludni...--suttogta apu majd éreztem hogy anyu óvatosan felkel mellőlem legnagyobb bánatomra.Most már csak benne tudtam igazán megbízni,és ő volt az egyetlen aki bennem megbízott.A tegnap esti után az apuba vetett bizalmam egy az egyben szertefoszlott,szóval gyakorlatilag egyedül maradtam.Hallottam ahogy anyu sóhajt.
-Nem is tudom Syrus,nem szívesen hagyom egyedül őket a..-itt elcsuklott a hangja,de néhány pillanat múlva folytatta.-A tegnapi után...főleg nem Lidércfényt-mondta.
-Igazad van-sóhajtott apu,de a folytatástól egy percig lélegezni is elfelejtettem-A végén még csinál valamit a fiúkkal-mondta neheztelve.Azt hittem nem hallok jól.Még mindig azt hiszi hogy én tettem?!De hát még Ében és Gyémánt is-akármilyen meglepő-mellettem "tanúskodtak".Mi kell még neki,hívjuk ide a pápát?!De még az sem használna,mert apunak Revin a "kis kedvence" és amit ő mondd az úgy is van...még ha olyan baromság is mint hogy "holnaptól csak angolnát fogunk enni kék leanderrel meghintve".Higgyétek el,apu azt is megtenné.És rám mindig is egy kicsit csalódottan nézett.
-MI?!-kiáltott fel anyu,aztán halkabbra vette a hangját-Honnan az ördögből veszed hogy bármit is csinálna a fiúkkal?-kérdezte.
-Drágám,nem akarlak elkeseríteni,de a tegnapi...hogy is mondjam..."incidens" után nem gondolom hogy a fiúkat itt kéne vele hagyni-mondta.Egyre nehezebb volt már alvást színlelni,legszívesebben sírva elrohantam volna.
-Syrus,ezt te sem gondolhatod komolyan.Te is tudod hogy..-
-Lásd be Asha,ha egy kicsit tisztán látnád a dolgot egyet értenél,de te folyton Lidércet véded.-mondta apu.
-Te meg folyton Revint véded!-vágott vissza erélyesen,mire apu nem szólt semmit.
-De hát..-kezdte volna,de anyu félbeszakította.
-Nem!Elég volt,gyere!-morogta majd kisétáltak a barlangból.Miután elmentek sóhajtottam,majd felálltam.Végre egy kicsit egyedül..leszámítva a fiúkat,akik egy kupacban aludtak 5 méterrel odébb.Tettem egy kört a barlangban,majd visszafeküdtem és próbáltam elaludni,de nem ment.Folyamatosan anyuék beszélgetése járt a fejemben.Végül két óra múlva reménytelennek tűnt,és a többiek is kezdtek felébredni.Csak sóhajtottam,majd egy nagyobb szikla mögé sétáltam,arra a helyre ahol tegnap még Ametiszt próbált lelket önteni belém.Az emlék hatására sírva fakadtam.A fejemet a mancsomra hajtottam,és betakartam magam a szárnyaimmal.Néhány perc múlva éreztem hogy valaki megbökdösi a hátam.Hülyeség,de félig arra számítottam hogy Ametiszt az,és ez az egész csak egy szörnyű rém álom.Felnéztem,és legnagyobb csalódásomra Gyémánt és Ében állt előttem.
-Most nem vagyok gúnyolódós kedvemben,úgyhogy ha csak ezért jöttetek akkor már mehettek is-sóhajtottam,majd visszatettem a fejem a mancsaimra.
-M-mi...mi csak...-kezdte bizonytalanul Ében,és mindketten kényelmetlenül fészkelődtek.
-Cs-csak...bocsánatot akarunk kérni-vette át a szót Gyémánt-M-mindenért...amit eddig csináltunk.Csak azért tettük mert Revin a barátunk volt,és jó mókának találtuk...hát tévedtünk-mindketten rám néztek,én meg csak döbbenten pislogtam.Mi lett a testvéreimmel?!Aztán rájöttem hogy meg is kéne szólalnom.
-Jó,megbocsátok...végülis testvérek vagyunk..-mondtam egy halvány mosollyal.
-TÉNYLEG?!Köszi-mondták egyszerre.
-De ne számítsatok rá hogy rögtön a nyakatokba ugrok-figyelmeztettem őket.
-Tudjuk,teljesen jogosan vagy bizalmatlan-bólintott Ében.
-Ja,és...anyuék elmesélték hogy..mi történt,...-mondta halkan Gyémánt.
-És?-kérdeztem érzékeltetve hogy várom a folytatást.
-És...nos,Revin..hát...semmit nem kapott...apu azt bizonygatta hogy te voltál,anyu viszont téged védett,így végül mivel nem tudtak dönteni elvetették az ügyet..-fejezte be Ében.
-MII?!-kiáltottam fel olyan élesen hogy a másik kettő befogta a fülét.
-Ez nem igazság!Revin mindig mindent megúszik!EZ NEM FAIR!-tomboltam.
-Nyugi,mindenki ezt gondolta...de tudod,apu a vezért legjobb barátja..-próbált nyugtatni Ében.Egy kicsit lenyugodtam,majd kicsit könnyezni kezdtem.
-És...ezen kívül-szólalt meg Gyémánt.-T-tisztes búcsút veszünk Ametiszttől,a...a Szentjános-tisztáson.-mondta óvatosan.Belegondolva hogy Ametisztet végleg elengedjem belesajdult a szívem.Tudom,az lenne a helyes,de nem megy..még nem.
-É-én..n-nem megyek..nem bírnám ki-szipogtam.
-Megértem Lidérc...de sajnos nekünk muszáj mennünk....Tudod,apu félt minket..még mindig azt hiszi hogy...tudod-mondta Ében.Csak bólintottam,és halkan zokogtam.Ekkor a legnagyobb meglepetésemre,a fiúk is könnyezni kezdtek,majd...MEGÖLELTEK!Nem hiszem el!Kicsit váratlan volt,de jól esett
                       

                                   Még aznap este...

Még mindig ott feküdtem ahol a fiúkkal beszélgettem.A telihold bevilágított a bejáraton.Egyedül voltam,egy árva lélek nem volt itt,mindenki a Szentjános-tisztáson volt.Így legalább nyugodtan kisírhattam magam.

-Ametiszt..miért hagytál itt?Annyira h-....hiányzol-szipogtam,majd lépéseket hallottam,és árnyakat láttam meg a mögöttem lévő falon.Kimerészkedtem a szikla mögül,és nagyon megijedtem...

                                                       

VI.fejezet

Órákon át feküdtem a zuhogó esőben,és csak keservesen zokogtam.Mi lesz most velem?Végül felálltam,és elindultam haza.Nem akartam otthagyni Ametisztet,de azt sem akartam hogy a szüleim aggódjanak...de vajon tudják már?És engem fognak okolni?Megráztam a fejem.Nem akartam ebbe belegondolni.Már csak a szüleim maradtak akik törődnek velem,de ha ők nem bíznak bennem,teljesen magamra maradok ebben a kegyetlen világban.Még mindig sírtam mikor a barlanghoz értem,de már nem annyira.Úgy látszik elfogyott az összes könnyem.Épp be akartam lépni,mikor meghallottam Revin hangját.
-Esküszöm apu,úgy történt ahogy mondtam.Lidérc teljesen megőrült egy ártatlan tréfa miatt,és össze-vissza lövöldözte a plazma bombákat,az egyik eltalálta Ametisztet,majd rám támadt mikor próbáltam leállítani-mesélte ártatlan pofival a fantasztikus hazugságot.Hát,ebbe a pofiba legszívesebben belemélyesztettem volna az összes karmom.Dühösebb voltam rá mint kint a tónál.Berontottam a barlangba,majd rávetettem magam Revinre és a nyakánál fogva a földhöz szegeztem.
-Te..aljas hazudozó!Fájna egyszer elmondanod az igazságot?!Esküszöm,hogy a saját mancsommal...-
-ELÉG-dörrent rám apu,mire leszálltam Revinről,aki apu mellé szaladt,és felnézett rá.

-Látod apu?Mondtam hogy zakkant-mondta.Újra rávetettem volna magam,de apu elém lépett és lenézett rám.

-Lidérc,igaz amit a bátyád mondd?Egy ártatlan tréfáért egy ártatlan életet vettél el?-nézett rám rezzenéstelen arccal.Hát ezt nem hiszem el!Már ő sem hisz nekem?Legszívesebben a földet néztem volna,de ehelyett belenéztem narancssárga szemeiben.
-Nem!-mondtam határozottan-Nem én voltam,hanem az a kis..-
-Elég legyen!Hagyd békén a bátyád!-dörrent rám ismét.Miért is gondoltam azt hogy nem a kis kedvencét fogja védeni?
-De én..-kezdtem volna,de közbevágott.
-Figyelj,tudom hogy hátrányban vagy a többiekkel szemben,de nem ilyen tettekkel kell kitűnni...minél hamarabb bevallod annál hamarabb túl leszel rajta-mondta.
-Rajta szürkeség,ha most elmondod lehet nem lesz olyan fájdalmas a halálod-vigyorgott Revin.Egy pillanatig elfelejtettem hogy kell levegőt venni.Tényleg..nem hisz nekem?Remek..már senki nem bízik benne.Beigazolódott a legnagyobb félelmem:Magamra maradtam...végleg.Gondoltam én,mikor olyan dolog történt,amire legmerészebb álmaimban sem számítottam.
-Apu,Lidérc ártatlan-szólalt meg Ében.Gyémánt először meglepetten nézett rá Revinnel egyetemben,majd helyeslően bólintott.
-Ébennek igaza van,láttunk minden-majd ketten összenéztek,és mellém sétáltak.Revin meg csak pislogott.
-Mégis mit csináltok,ti idióták?!-rivallt rájuk mikor sikerült megszólalnia.
-Amit már rég meg kellett volna tennünk!Ezúttal túl messzire mentél Revin.Most már tudjuk milyen is vagy valójában-nézett rá Ében,Revin meg csak hápogott.Én meg még mindig csak meglepetten pislogtam.Most hallucinálok,vagy Gyémánt és Ében tényleg kiállnak mellettem?-Jól van fiúk,akkor halljuk szerintetek mi történt!-mondta apu,de kicsengett a hangjából hogy még mindig Revinnek hisz.A fiúk bólintottak,majd rám néztek.Tudták hogy nem akarom végighallgatni a történetet,és igazuk is volt.Így inkább otthagytam őket,és óvatosan odamentem anyuhoz,aki a sarokban feküdt és sírt.Bűntudatom lett.
-Anyu..annyira sajnálom-mondtam halkan,mire rám nézett.
-Ugyan kicsim, nem a te hibád..-szipogott.Éreztem hogy könnyezni kezdek.Közelebb léptem hozzá és halkan dorombolva az oldalához dörgölőztem.Halványan elmosolyodott,majd megnyalta az arcom.Itt tört el századszorra a mécses,és elsírtam magam.
-D-de anyu...úgy érzem hogy én vagyok a hibás-sírtam.
-Ugyan édesem,hisz nem te tehetsz róla.Vannak dolgok amik csak úgy megtörténnek-vigasztalt,majd magához húzott a szárnyával és átölelt vele.Olyan jó érzés volt hogy van akiben még bízhatok.Néhány pillanat múlva elkezdte nyalogatni a sebeim.Lehunytam a szemeim,és halkan doromboltam.Fáradt voltam ugyan,de nem mertem elaludni féltem attól hogy mit álmodnék.Nagyon hiányzott Ametiszt,rend szerint mindig együtt alszunk,de ennek már sajnos vége.Nem tudom hogy fogom ezt túlélni,de muszáj lesz,ha másért nem hát Ametisztért.Mindig is bántotta ha szomorú voltam,de már senki és semmi nem bánthatja.Egy kicsit vigasztal a tudat hogy egy nap majd újra együtt lehetünk,és akkor már senki nem választhat szét minket soha többé.

                                    

V.fejezet

-Oké,mi a terv?-kérdezte Ametiszt.A tónál voltunk egy vastagtörzsű fa mögött.Revinek a tóban játszottak.Itt az alkalom.
-Amit megbeszéltünk.Csak kövess-mondtam neki,majd elindultam a fiúk felé,Ametiszt néhány lépéssel mögöttem volt.Amint megláttak minket,máris kezdték a gúnyolódást.Ja,és persze Liya is ott volt,így még jobb lesz.
-Heló,szeretnél még egy úszóleckét?Úgyis olyan béna vagy,rád fér a gyakorlás!-mondta Revin,de nem reagáltam semmit.
-Nem,csak annyit szeretnék hogy...-itt elhallgattam,majd tettetett pánikkal felkiáltottunk Ametiszttel.
-VIGYÁZZ!FORKATLAN!!-Revin Gyémánt és Ében amint ezt meghallották,pánikolva kirohantak a vízből,és felmásztak egy magas fára.Ametiszttel hangosan nevettünk a három idiótán.
-Hé!M-most meg mi olyan vicces?-kérdezte Revin.Letöröltem a könnyeim,majd nagy nehezen abbahagyva a nevetést felnéztem rájuk.
-Csak az,hogy forkatlanok nem élnek tavakban.Főleg nem ebben-kuncogtam,Ametiszt és Liya bólintottak.
-Most már látom,hogy mennyire gyáva is vagy...és egy idióta-nevetett Liya,majd kacarászva elrepült.Revin elpirult,de hogy a dühtől,vagy zavarában azt nehéz volt megmondani.
-Tee...álnok kígyó!Hogy merészelted?-kiáltott fel,majd rám vetette magát,és karmolni kezdett.Megharapta a fülem,ami vérezni kezdett.
-Aú!-jajdultam fel,mikor még egyszer megharapott pontosan ugyanott.Próbáltam leszedni magamról,de egyre jobban karmolt,és már harapott is.Nagyon éles fogai vannak!Ekkor már én se hagytam magam,én is támadni kezdtem,szerencsére nekem a karmaim voltak élesebbek az övénél.
-ELÉG!ABBAHAGYNI!-üvöltött Ametiszt,mikor Revin kis híján elharapta a torkom,de Ametiszt hangjától egy pillanatra leállt.Még mielőtt újra lecsaphatott volna,megharaptam a nyakát,és ledobtam magamról.
-Hagyj békén!Megérdemelted!-sziszegtem,majd ahogy feltápászkodtam,Ametiszt odarohant hozzám.
-Szent ég,jól vagy?Nagyon megsérültél?-kérdezgetett aggódva,mire csak bólitottam.
-Igen...csak menjünk- Ametiszt bólintott,majd kicsitt távolabb állva elindult.Már épp fordultam volna meg,mikor Revin talpra ugrott,és gyilkos szemekkel nézett rám!.
-Még nem végeztünk!Ezt meg fogod keserülni!-majd kitátotta a száját,és tudtam mi következik.
-Revin,gondold ezt át!.mondtam,de mintha meg sem hallotta volna-REVIN!-kiáltottam fel,mikor már hallottam a lövés előtti hangot.Ametiszt nem tétovázott,futni kezdett felém.
-Ametiszt!Maradj ott!-kiáltottam rá.Összeszorítottam a szemem,nem akartam látni ami most következik.És csak remélni mertem hogy Ametiszt hallgat rám.Hallottam a becsapódást,de nem éreztem semmit...és megijedtem.Jaj Ametiszt,ugye nem..?Néhány pillanatig minden elcsendesedett,majd kinyitottam a szemeim,de nem akartam elhinni amit látok.
-Ametiszt-suttogtam erőtlenül,majd éreztem hogy egy könnycsepp legördül az arcomon,majd egyre sűrűbben követte a többi is.Lehajoltam hozzá,mire résnyire nyitotta a szemét,és erőtlenül köhögött.
-M-miért..csináltad?-kérdeztem sírva.
-M-mert......e-ez..a....a...d-...dol...gom.....m-meg....védeni...a -h-hugi..cámat-suttogta erőtlen,rekedt hangon.Hirtelen kitört belőlem a zokogás.Eszméletlen bűntudatot éreztem.Minden az én hibám..ha..ha nem találtam volna ki ezt az idióta tervet.Jobb lenne ha én feküdnék itt...
-Szeretlek...ezt s-soha n-ne felejtsd...el-suttogta utolsó leheletével,majd becsukta a szemeit,majd a feje visszahanyatlott a földre.
-Ne..Ametiszt..kérlek,tartsd ki...nélküled...nélküled nem érek semmit-zokogtam.Ekkor esett le,hogy Revin ott áll mögöttem.Hátrafordultam a sokkolt arcú fiókához,majd gyilkos szemekkel néztem rá.
-Te..!!!-hörögtem mint egy vadállat,és vicsorogva megindultam felé.Eléggé ijesztő lehettem,mert tágra nyílt szemekkel hátrálni kezdett.-MEGÖLTED!!Megölted a SAJÁT húgodat,és ne gyere azzal hogy véletlen volt.Ha nem őt találod el akkor engem,és erre SEMMILYEN mentség nincs,ÉRTED?!ordítottam teljesen kikelve magamból,de továbbra is erősen könnyezve.
-É...én s-nem hagytam hogy végig mondja,nem akartam hallani.
-SAJNÁLOD?!!!!ELŐBB GONDOLKOZNOD KELLETT VOLNA AZZAL A MOGYORÓMÉRETŰ AGYADDAL!!!A sajnálatod semmit nem ér,nem fogja őt vissza hozni!Nincs szükségem a sajnálatodra!Az én szememben csak egy gyilkos vagy,érted?!EGY GYILKOS!-valami eltört bennem-még jobban- és zokogni kezdtem.
-Gratulálok...tönkre tetted az életetem!Ezt akartad?Hát sikerült,büszke lehetsz magadra-vicsorogtam.-MOST PEDIG TAKARODJ!!-ordítottam fel.Mikor láttam hogy csak sokkolva áll ott,sarkon fordultam,és zihálva lehajtottam a fejem-Csak...hagyj magamra...kérlek!-mondtam.Lépéseket hallottam,és tudtam hogy elment.Hangosan zokogva odamentem Ametiszthez.A mellkasán egy hatalmas vére seb tátongott,borzalmas látvány volt így látni.És csak arra tudtam gondolni hogy ez az én hibám.Lefeküdtem mellé,és hozzábújtam.Egyszerűen csak nem bírtam itt hagyni.Közben szakadni kezdett az eső,mintha Odin is Ametisztet siratná.Nem hiszem el hogy ez megtörtént,a legnagyobb félelmem beigazolódott:végleg magamra maradtam.És ez fájt.Fájt,hogy már soha nem hallhatom Ametiszt számomra olyan szép hangját,és már sohasem nézhetek lila szemeimre,ami minden szomorúságomra gyógyír volt.Ezek és hasonló gondolatok kergetőztek a fejemben,de én csak feküdtem Ametiszt mellett,és zokogtam.

                                             ----------------------------------------------------------
Ééés most jön az hogy vasvillával nyomultok az ajtómban ^^" 

IV.fejezet

Egy nagy szikla mögött feküdtem és zokogtam.Igen,kicsit érzékeny vagyok.Néhány perc múlva lépéseket hallottam.
-Lidérc?Itt vagy?-hallottam aztán Ametiszt aggódó hangját.Kicsit nehéz
 volt megszólalni,de erőt vettem magamon
-I..i-igen..p-p-persze-szipogtam remegő hangon.Néhány pilanat múlva Ametiszt lila szemei bukkantak fel a szikla mögül,majd aggódva leült mellém.
-Nem nézel ki túl jól...jól vagy?-kérdezte.
-Perzse...nem úgy nézek ki?-kérdeztem vissza 5l szarkazmusba mártott hangon.
-Oké,értem...ostoba kérdés-sóhajtott.-De mi történt?Úgy értem,miért nem repültél?-kérdezte,mire sóhajtottam.Miért gondoltam hogy megúszhatom ezt a kérdést?
_Nem tudom,egyszerűen nem ment...mintha beragadtak volna a szárnyaim-mondtam majd a fejemet a mancsaimra hajtottam.
-Pedig nem nehéz,csak annyi kell hogy..-kezdte volna,de egy "ne merd folytatni" pillantást vetettem rá.
-Oké,oké tudom,nem segít-sóhajtott,majd leült velem szemben és végigmért-Ahogy az sem hogy csak itt fekszel,és búslakodsz.Ugyan kérlek!Az a három bunkó nem éri meg azt hogy letört légy miattuk!Revin csak azért csinálja mert nincs semmi személyisége,és be akar vágódni Liya-nal-mondta.
-Várj,mit mondtál?-kérdeztem vissza rögtön.
-Hogy Revinnek nincs semmi egyénisége-mondta.
-Nem nem,utána-noszogattam.
-Hogy be akar vágódni Liya-nal-mondta.
-Igen!Pontosan!-mondtam,majd elvigyorodtam és ránéztem...azt hiszem,van egy tervem.
-Ajjaj...ismerem ezt a nézétst...és nem jelent jót-mondta Ametiszt.
-Ó,de még mennyire nem!-mondtam.
-Oké,mit tervezel?-kérdezte.
-Itt az ideje szerepet cserélni Revinnel,néhány perc erejéig-mondtam.Az arcáról le tudtam olvasni hogy az gondolja hogy "Te jó ég,hogy ebből mi sül ki"?


                                           -----------------------------------------------

Tudom,rövid rész de a kövi sokkal hosszabb lesz asszem

III.fejezet (2.rész)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


                 Hellósztok!Informatika órán tettem fel az első részt,és fél óra nem volt elég akárhogy vertem a gépet,szóval ezt a részt két részben teszem fel ^^"

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


-MAMIIIII!-kiáltottam teli torokból bár nem tudtam mit is remélhetnék.Összeszorítottam a szemeim és vártam a becsapódásra,és a vele érkező csúfos halálomra,mikor...
Egyszerűen elmaradt.Helyette éreztem hogy valami megragadja a nyakszirtem,megakadályozva a zuhanást.Óvatosan kinyitottam a szemeim,majd felnéztem és egy megkönnyebbült cián szempárt láttam.Anyu megmentett hála az égnek!Visszarepültünk a szirtre,majd anyu óvatosan lerakott.Ametiszt azonnal odafutott hozzám,és megölelt.
-Ha én a frászt hoztam rád,akkor te mégis mit csináltál?-kuncogott megkönnyebbülve.Elmosolyodtam,majd halk nevetést,és pusmogást hallottam.Revinék voltak azok,egy fán ültek és rajtam nevettek,és olyanokat pusmogtak hogy "ez jobb volt mint az úszólecke" meg hogy"Megnéztem volna hogy hogy boldogul egyedül"de ami a legjobban bántott az az volt,amit Revin mondott"el sem hiszem hogy ez az izé a testvérem"na ez,ütött.sírva elfutottam,Ametiszt pedig a "mi az isten volt ez" fázis után követett,de már nem tudott utolérni.
-LIDÉRC!VÁRJ,HOVÁ MÉSZ!?-ordított utánam

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Tudom,rövid de ez csak egy fejezet befejezése ^^" 

III.fejezet

                                            1 Hónappal később...

     Végre eljött a nagy nap,amikor a szüleim megtanítanak repülni!Őszintén szólva nagyon izgultam,össze-vissza futkorásztam,Ametiszt alig bírt követni.A vízbefullasztási-kísérlet óta egy tapodtat sem mozdul mellőlem.

-Állj már meg,kérlek!Csak öt percre...kezdek szédülni-nézett rám könyörögve,mire megálltam.

-Bocsi,de olyan izgatott vagyok!-hadartam,és újra elkezdtem volna járkálni,mikor anyu odajött hozzánk.

-Gyerekek,gyertek velem a szirtre,ma lesz a ti nagy napotok-mondta kicsit izgatottam.Ekkor kezdtem kicsit ideges lenni.Anyu elindult,mi pedig libasorban követtük:Revin,Gyémánt,Ében,Szantál (kicsit zárkózott,ezért nem meséltem róla mert nem ismerem annyira),Ametiszt és végül én.Minden család a fiókáikkal együtt odatartott.A vezérünk már ott volt,egy nagyobb sziklán ült,mikor mindenki odaért beszélni kezdett.

-Egy éjfúria életében,a legfontosabb a repülés-kezdte-Már ti is elég idősek vagytok,hogy megtanuljátok,milyen érzés szabadon szárnyalni.Ne aggódjatok,nem lesz nehéz a siklósárkányok után a mi csemetéink tanulnak meg a leghamarabb repülni,de ne fecséreljük az időt,kezdjétek!-fejezte be ünnepélyes hangon.Minden család külön vonult,hogy ne zavarják a többieket.A feladat annyi volt,hogy a szirt előtti magas egyik kellett elrepülni,majd leszállni az egyik kisebb sziklapárkányon,végül visszarepülni.Nagyon ideges voltam,és féltem is.Mi lesz ha nem sikerül?Mi lesz ha lezuhanok?Mi lesz ha nem tudok megtanulni repülni?Ilyen és hasonló gondolatok kergetőztek a fejemben,mikor Ametiszt megbökött.

-Ne aggódj,remek leszel-biztatott.

-És ha nem?-feleltem-Mi lesz velem ha nem tudom használni a szárnyaim?-pánikoltam.+-Ugyan már,hisz éjfúria vagy-nézett rám-A halál és mennydörgés istentelen ivadéékaa-mondta elváltoztatott síri hangon.Akármilyen ideges is voltam,megmosolyogtatott,de nagyon kicsit.

-Komolyan,úgy nézek ki mint egy éjfúria?-kérdeztem-Szürke vagyok,mintha kispórolták volna belőlem a feketét,nem tudok úszni,és mindent elrontok.

-Egyek meg egy tucat angolnát,ha nem vagy éjfúria.AZ vagy te,csak más...és különleges-próbált felvidítani kevés sikerrel.

-Ja,nagyon különleges vagyok...csak a maradék fekete festék ami maradt nem volt elég a testemre-búslakodtam.

-AMETISZT!Kislányom,köztünk vagy?-hallottuk hirtelen.Anyu volt az,és előttünk állt.De vajon mióta?

-Gyere kicsim,te következel-mondta most már jóval finomabban.Ametisztre néztem,és bátorítóan rámosolyogtam.Ametiszt a szirt széle felé kezdett szaladni,majd mikor elérte az,elrugaszkodott,és kitárta a szárnyait.De ettől függetlenül zuhanni kezdett.

-AMETISZT!-rohantam a szirt szélére és lenéztem.Kezdtem nagyon,nagyon pánikolni hogy lezuhant.Néhány pillanat múlva,egy fekete árny elsuhant előttem,rám villantva lila szemeit,amiről a nevét is kapta,majd a kis sziklapárkány felé vette az irányt,majd leszállt.Nem tudom szavakba önteni azt a megkönnyebültséget,amit most éreztem.Mikor visszajött,ráugrottam és megöleltem.

-A frászt hoztad rám,Ametiszt!-néztem rá,anyu helyeslően bólintott.

-Rendben,Lidércfény,gyere kicsit,te jössz-anyu bátorítóan rám kacsintott,Ametiszt pedig belesúgta a fülembe:

-Sok sikert-és elsétált,majd a szárnyait próbálgatta.Oké,itt az alkalom,hogy bebizonyítsam,igazi éjfúria vagyok.csak annyit kell tennem,hogy lendületet veszek és kitárom a szárnyaim...ja,és csapkodok velük.Kicsit hátráltam,majd lendületet véve elrugaszkodtam a szirt széléről,csak egy baj volt:A SZÁRNYAIM NEM NYÍLTAK KI!Akárhogy próbáltan nem ment,és vészes gyorsasággal zuhanni kezdtem.Nem hittem volna hogy így ér véget szánalmas kis életem.Már csak tíz méterre voltam a földtől.

-MAMIIII!!-kiáltottam teli torokból,bár nem tudtam mit is remélhetnék.Összeszorítottam a szemeim és vártam a becsapódásra,és a vele együtt érkező csúfos halálomra,mikor...

II.fejezet

                                                

                                      2 Hónappal később...

A testvéreim ugyanúgy utálnak,mint mikor kikeltem a tojásból,de már csatlakozott hozzájuk az egész csapat.Kivéve anyut,aput és Ametisztet akivel közelebb már nem is kerülhettünk volna egymáshoz.Ő volt az egyetlen támaszom -jó,tudom a szüleim is ott voltak,de ők más tészta- és a legjobb barátom a nővérem szerepében.Éppen a tó mellett játszottuk a legkedvesebb játékunkat:A fogócskát.A felnőttek a tó másik végén halásztak,hallótávolságon kívül-ugye milyen felelősségteljesek?-.
-Oké...én...kezdek...kicsit...elfáradni-lihegte Ametiszt a 20.kör után.Nekem nem voltak ilyen problémáim,én voltam a legelevenebb kölyök a csapatban.
-Ne máár...még alig játszottunk úúgy...-fejben kezdtem számolni-másfél órát-mondtam sóhajtva.
-Igen,de VELED,és te vagy a leggyorsabb-ezután szó nélkül eldőlt a fűben-És én fáradt vagyoooooook-nyafogott.
-Oké,pihen...-mielőtt kimondhattam volna magam mögül egy kiáltást hallottam.És nem ígért sok jót.
-FÚRIA A VÍZBEEN!-hangzott a "vezényszó",majd hirtelen belelöktek a tóba.Gondolom kitalálhattátok,hogy ki voltak azok:Revin,Gyémánt és Ében.
Igazából a kis pancsival csak egy baj volt,mégpedig az hogy NEM TUDOK ÚSZNI!Igen,ciki de ez az igazság.És így már érthető hogy nagyon pánikoltam.
-SEGÍTSÉG!-kiáltottam,majd elmerültem.Próbáltam kapálózni a lábaimmal,de ez aligha jött össze.Már kezdett elfogyni a levegőm,és vele együtt a remény is,mikor egy kis fekete alak úszott felé,majd a mancsomat megragadva kihúzott a partra.Néhány percig csak köhögtem,közben.
-Ó Thor,jól vagy?!-Ametiszt megrázta magát,majd elém lépett és megszaglászott.Akartam volna válaszolni,de ahogy nyitottam a számat ismét köhögni kezdtem.Mikor a tüdőm vízmentes volt, ránéztem.
-I-igen...köszönöm-dadogtam még mindig sokkolva attól,hogy majdnem vízbe fojtottak a saját testvéreim.Hirtelen nevetést hallottam,és hátranéztem.A testvéreim nevetek,velük pedig az egész fióka csapat.A felnőttek pedig ezt észre sem vették-Ismétlem,ugye milyen felelősségteljesek?-
-Jó kis úszólecke volt,bár a tanítvány elég béna-szólalt meg Revin.
-És kár hogy Ametiszt elrontotta a leckénket-kacarászott Gyémánt.Csak lehajtottam a fejem,és próbáltam visszanyelni a könnyeim.A három fióka sarkon fordult,és elindult kitudja hova,a többiek pedig szétszéledtek,még mindig rajtam kacarászva.Ametisztnek itt lett elege,szinte szikrázó szemekkel indult volna a három fióka után,de a farkánál fogva visszahúztam.
-Hagyd...nem éri meg.-sóhajtottam búsan ahogy egy könnycsepp legördült az arcomon.Ametiszt felém fordult még mindig szikrázó szemekkel.
-Nem éri meg?!Lidérc,ezek majdnem megöltek,és folyton megaláznak,de erre te csak annyit mondasz hogy nem éri meg?!-fújtatott.Megszeppenve néztem rá,majd felálltam és hátráltam egy lépést,majdnem beleesve a tóba.Szabályosan féltem tőle.Most már ő is kezdi?Ugye nem?Ő az egyetlen aki szeret engem!Mikor észrevette magát,rám nézett,de már nem szikrázó,sokkal inkább bűnbánat és aggodalom tükröződött a szemeiben.
-S-sajnálom,én csak....aggódom érted,és nem akarom hogy bajod essen-motyogta.Mikor ezeket a szavakat meghallottam tágra nyíltak a szemeim.Nem szóltam semmit,csak odaléptem hozzá és megöleltem.
-Köszönöm mondtam hirtelen,mire rám nézett.
-Mit is?-kérdezte mire csak elmosolyodtam.
-Azt hogy törődsz velem-megnyaltam az arcát,mire csak elmosolyodott aztán egyikünk sem szólt semmit csak öleltük egymást.

I.fejezet

                                                               

SZIASZTOK!

Én:Ebben a blogban egy történetet szeretnék nektek elmesélni,egy megtört,de mégis bátor éjfúriáról aki valahogy,mindig kilógott a sorból.Na,de kezdjük is.Minden ott kezdődött hogy...

Lidércfény:Hé!Álljunk meg egy kicsit!Miért nem mesélhetem én?

Én:Mert talán,de csak talán én vagyok a blog szerzője?

Lidércfény:De ez a sztori rólam szól!Szóval,én mesélek,téma lezárva!

Én:*motyogás* Nyelj angolnát!

Lidércfény:Mondtál valamit?*morog*

Én:Őőőő...semmit,tied a pálya

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Már tojás koromban is éreztem,hogy nem leszek átlagos fúria.Elérkezett a kis fiókák kikelésének a napja,Nagyon untam már a tojásban ücsörögni,ezért a kis lábaimmal és az orrommal próbáltam feltörni kis "cellámat".A külvilág számomra nagyon új volt:a hangok,a szagok,Beleszagoltam a levegőbe,majd tüsszögtem egyet a szokatlan érzéstől.
-Néz csak,ki bújt ki végre a tojásból!Isten hozott a világon,kicsim-egy nagy,fekete alak feküdt mellettem,a hangja,a legkedvesebb-és az egyetlen-hang amit eddigi rövidke életem során hallottam.Nagy,kíváncsi szemekkel néztem fel rá,ő pedig lehajtotta hozzám a fejét hogy közelebbről megvizsgáljon.-Hmm...szürke?Milyen furcsa...úgy látszik nem jutott elég fekete neked,mi?-kuncogott halkan,ami mosolygásra késztetett.Óvatosan megnyaltam az arcát,mire elmosolyodott és viszonozta a "puszit".Ekkor néztem körül igazából,egy barlangban voltam,körülöttem további hat kis fióka szaladgált,és egy másik éjfúrián ugrált.Erre nekem is megjött a kedvem,Felpattantam,és szaladtam volna én is játszani,de az első lépésnél már orra buktam,de ez nem törte le a lelkesedésem,újra próbálkoztam,de megint orra buktam,de még nem adtam föl.Következőre sikerült végre összekaparni magam a földről.Ekkor éreztem,hogy valaki a farkamat huzigálja.Hátranéztem,és egyik kis testvéremet véltem felfedezni az apró sötétkék alakban.Előre léptem egyet,és ugye a farkam is jött velem.A kis fúria elengedte,és lila szemeivel ránézett.
-Akarsz játszani?-kérdezte játékosan,és megbökött.A neve Ametiszt volt,legalábbis hallottam hogy a szüleink rászóltak.
-Persze!-kiáltottam fel,majd elrohantam-Te vagy a fogó!-kiáltottam még hátra,magamban.Neki sem kellett kétszer szólni,játékosan felmordult,majd a nyomomba eredt.Abban a boldog hitben futottam tovább,hogy úgysem fog utolérni,de akkor...
-Megvagy!-kiáltotta a következő pillanatban rám ugrott,majd addig gurultunk még a barlang falának ütköztünk,és nevetve birkóztunk tovább.Mire észbe kaptam leugrott rólam
 és elfutott
-Kapj el ha tudsz,!-kiáltotta,mire felpattantam,és utána eredtem.Nyílegyenesen a barlang fala felé haladtunk,Észre sem vettem hogy merre szaladunk,,hirtelen beleütköztem valamibe..jobban mondva,valakikbe.Ametiszt időben kitért,de nekem nincs ilyen nagy szerencsém.
-Hé,nem tudsz vigyázni,szürke szamár!-három kis fióka morgott rám Revin,Gyémánt,és Ében.-N-nem volt szándékos-dadogtam,mert hirtelen nem tudtam mit mondani..szürke szamár?Az egy dolog hogy szürke vagyok,de attól elméletileg mégis csak a testvérem.-Na,beijedtél?Kis szürkeség,nem is tudom hogy lehetsz ÉJfúria-szólalt fel egy másik alaposan megnyomva az "éj" szót.
Csak csöndben maradtam,igazából nem tudtam mit mondani.
-Hé!Hagyd békén,nem ő tehet róla-sietett a védelmemre Ametiszt.Őszintén szólva jól esett hogy van egy olyan emb- bocsánat,sárkány aki megvéd.-Ametiszt,ezt te se gondolod komolyan!És egyáltalán,miért véded?Abban sem vagyok biztos hogy egyáltalán éjfúria ez a kis szürkeség-nevetett fel Revin.Ametiszt felmordult,mire Gyémánt félrelökte,és felém lépet,én automatikusan hátráltam.-Gyáva kis egér!Jobb lesz ha még egyszer nem csinálsz ilyet,különben.....te sem akarod tudni-morgott,majd a másik két fiókával elsétált.Én meg csak...egyszerűen rosszul éreztem magam.Egy órája sincs,hogy vannak testvéreim,és hatból három máris a torkomnak ugrik,csak mert szürke vagyok.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Na,milyen lett 1.fejezet gyanánt?Nem igazán vagyok még tapasztalt író,és lehet előfordulnak helyesírási hibák,ezekért elnézést kérek ^^"  A negatív kommenteket lehetőleg mellőzzük.Félreértés ne essék,szívesen elfogadom az építő jellegű kritikákat,de a "szar" "ez nagyon szar lett" féle kritikákat inkább mellőzzük.Köszönöm :3